Forrás: ORIGÓ

Eljárt az idő a hagyományos csapatrészek felett, a focisták a legtöbbször mindenképpen ziccerig akarják játszani a helyzeteket, az összeszokottság a válogatottban is fontosabb lett az egyéni képességeknél, a spanyolok játékra pedig továbbra sincs ellenszer. Számunkra ezek voltak az Európa-bajnokság tanulságai.

Spanyolország jött, látott és a rengeteg kritika ellenére úgy győzött az Európa-bajnokságon, hogy az egyenes kieséses szakaszban gólt sem kapott, akárcsak két éve a vébén és négy éve az Eb-n. A spanyol taktika ellenszerét továbbra is kutathatják az ellenfelek, de néhány következtetést azért így is érdemes levonni.

Ha nagy a tét, elfogynak a gólok

Az első két csoportkör után úgy tűnt, hogy a mostani az utóbbi évek leggólgazdagabb Eb-je lesz. Végül összesen 76 gól született, ami azt jelenti, hogy eggyel elmaradt a 2008-as és a 2004-es tornától is, de ha a döntőn a spanyolok nem szórják meg Olaszországot, akkor ez a szám még alacsonyabb lett volna.

A mérkőzésenkénti 2,45-ös gólátlag egyáltalán nem rossz (a 2010-es vébén például 2,27 volt ugyanez az adat), de az első 16 mérkőzés után 2,8-nál jártunk. Főleg a második csoportkörben potyogtak a gólok, ezen a nyolc találkozón 26 találat született, ezt követően azonban a csapatok sokkal óvatosabbak lettek.

Fejjel megy, távolról nem

Soha egyetlen Eb-n nem szereztek ilyen sok fejesgólt, a korábbi rekord 16 volt még 2004-ből, most viszont 22-szer találtak be fejjel, ami az összes találat 28 százaléka. Michel Platini szerint ebben nagy szerepe volt az ötödik játékvezető jelenlétének, ám a szakértők úgy vélik, hogy a labda minősége, illetve a taktikai szempontok (a szélsőjáték reneszánsza, illetve a felfutó szélsőhátvédek megnövekedett szerepe) sokkal inkább hozzájárultak ehhez.

A tizenhatoson kívülről viszont feltűnően kevésszer, mindössze ötször lőttek gólt a csapatok, Samir Nasri (Anglia ellen), Theo Walcott (Svédország ellen), Rafael van der Vaart (Németország ellen) és Philipp Lahm (Görögország ellen), míg az Eb egyetlen szabadrúgásgólját Pirlo érte el a horvátok ellen.

Úgy tűnik, hogy a csapatok inkább igyekeznek ziccerig játszani az akciókat, mint hogy távolról ellőjék a labdát, pedig ha a Tango valóban olyan jól irányítható, mint ahogyan azt a fejesgólok mutatták, akkor talán érdemesebb lett volna többször próbálkozni messziről.

Csapategység a válogatottban is

Gyakran hangoztatott tétel, hogy a szövetségi kapitányoknak azért van sokkal nehezebb dolguk a klubedzőknél, mert kevesebb időt tölthetnek együtt a kerettel, és alig van idejük a csapatépítésre. Az Európa-bajnokság megmutatta, hogy a kapitányok ezt azzal igyekeznek kiküszöbölni, hogy ha egy mód van rá, akkor megpróbálják egy-két klubcsapatra építeni a válogatottat. Az orosz együttes gyakorlatilag egy Zenit-CSZKA Moszkva vegyesnek felelt meg, a spanyolok Barcelona-Real Madrid vegyes csapattal álltak ki, a német válogatott a Bayern Münchenre épült, az olaszok pedig nagyon sokat vettek át a Juventustól, volt olyan meccs, ahol hat Juve-focista volt a kezdőben.

Nem véletlen, hogy a fenti négy csapatból három ott volt a legjobb négy között, a negyedik elődöntős pedig az a Portugália volt, amelynek kezdő tizenegye az öt meccsből négyszer ugyanaz volt, és Paulo Bento az ötödik alkalommal is csak kényszerűségből változtatott. De a többi válogatottnál sem alkalmazták a rotációs rendszert, inkább egy sztenderd kezdő tizenegyre építettek, emiatt azonban minden korábbinál több játékos volt a tornán, aki egyáltalán nem léphetett pályára.

Csatár nélkül is gólra törően

Taktikai szempontból előzetesen nem vártak sok újdonságot a tornától, de azért akadtak érdekéssegek. A leggyakoribb játékrendszer továbbra is a 4-2-3-1 volt, illetve ennek különböző variációi, leginkább a 4-3-3, amelyben azonban a szélsők gyakorlatilag megfeleltek a másik felállás középpályásainak. Ettől a rendszertől viszont éppen a két döntős tért el leginkább. Az olaszok az első két mérkőzésükön, részben kényszerűségből 3-5-2-ben futballoztak, majd később átálltak a 4-4-2-re, amely azonban nem az a statikus taktika volt, amelyet az angolok ugyanebben a hadrendben produkáltak. A négy középpályás nem egyvonalban játszott, hanem gyémánt (vagy másként rombusz) alakzatban, és Andrea Pirlo az általa tökélyre fejlesztett visszavont irányító pozíciójában a torna egyik legjobb játékosa lett, míg a két csatár rendre kihúzódott valamelyik oldalra, vagy visszalépett a középpályára.

Utóbbi a spanyolokra is jellemző volt, akik úgy nyerték meg az Európa-bajnokságot, hogy a hat mérkőzésből háromszor a kezdő tizenegyükben nem volt a hagyományos értelemben vett csatár. Az írek és a horvátok ellen Fernando Torres, a portugálok ellen pedig Álvaro Negredo kezdett, a másik három meccsen viszont Francesc Fabregas volt a legelső ember, vagyis Vicente del Bosque a klasszikus értelemben véve 4-6-0-s szisztémában játszatta csapatát.

Hogy a csatár nélküli futball mennyire nem jelentett védekező játékot, azt a döntő is mutatta, ahol Spanyolország 4-0-ra nyert, és az első gólnál Fabregas adott gólpasszt David Silvának, a másodiknál pedig a felfutó balhátvéd, Jordi Alba került ziccerbe Xavi kiugratása után. Ez is jelzi, hogy a hagyományos háromtagú felosztás (hátvéd-középpályás-csatár) egyre kevésbé állja meg a helyét, és sokkal praktikusabb az együtteseket négy csapatrészre bontani.